Aztán újra Londonban egy mentális betegekkel foglalkozó intézményben dolgozott, szakmájában, szociális munkában. Rengeteg barátságot kötött, kapcsolatokat épített. Márta szavaival: “egyszerűen áldott volt minden perc”, amit Londonban tölthetett. De ahogy én látom, az igazán jó dolgok hazajövetele után történtek vele.
Idősek klubját kezdett vezetni, és belekezdett egy nagy kalandba egy csapat idősebb, de semmiképp sem öreg
angol nyelvtanulóval.
Erről kérdeztem Mártát. Olvasd el az interjút, nemcsak tanulságos, hanem motiváló is!
Olyan programokat szerettem volna szervezni a klubtagok részére, amelyek szórakoztatók, különlegesek, izgalmasak. Valami újat, hasznosat akartam.
Így jött az ötlet, hogy vajon át tudom-e adni a nyelvtudásom azzal a módszerrel, ahogy én tanultam annak idején, és meg tudom-e szerettetni a nyelvet az idősekkel. Persze a másik motiváció az volt, hogy ne felejtsem el mindazt, amit megtanulhattam Angliában.
Tapogatóztam, hogy van-e olyan hozzátartozó, aki kint él külföldön, esetleg angol nyelvterületen. Megkérdeztem, gondoltak-e arra, hogy milyen jó volna, ha a kint élő unokákkal beszélhetnének angolul, vagy ha meg tudnak szólalni, amikor látogatóba mennek, és nem ijednek meg egy idegen nyelv hallatán. Kitűztük az első óra napját.
Jöttek hárman, aztán újabb jelentkezők, és már a másik településen is elterjedt a híre, és onnan is jöttek. Boldog voltam. És vagyok. Tudnod kell, hogy mindez teljesen ingyen, csupán szeretetből és szórakozásból csinálom. Lassan már egy éve…
Kezdetben nem szerettem volna őket túlterhelni, így heti egy órát tűztünk ki célul. Bevált. Reggel 8 órától egy órát tartottuk.
Fontos, hogy az időseknél figyelembe kell venni a napi programjaikat, mint vásárlás, takarítás, főzés, orvos látogatás, gyógyszerbevétel, kezelések, unokázás, kutya sétáltatás. És még sorolhatnám. Tisztelnünk kell a napi tevékenységeiket, mert különben nem jönnek el.
Kis közösségben szeretnek tanulni. 3-4 fő egy csoportban. És egy-egy csésze tea
, mert ez elmaradhatatlan az órákon.
Sokkal bátrabbak, magabiztosabbak, és jobban tudnak figyelni. Nem vonja el semmi és senki a figyelmüket. Sokszor elkalandozunk, mert minden egyes szóból egy történet, élmény kerekedik ki. A nyelvtant nem szeretik, de meg kell tanulni úgy átadni, hogy az ne nyűg, hanem élvezet legyen. Most már nem utálják, sőt élvezik!
Ez olyan, mint a keresztrejtvényfejtés. Megszereted, és utána nem tudod abbahagyni. A gyakorlatias angolt szeretik, hogy a napi cselekedeteinket el tudják mondani, vagy a szükségleteiket ki tudják fejezni.
Egy órát tartunk, nem lehet többet, mert az nagyon fárasztó volna számukra, és nem szeretném, ha túlterheltek lennének emiatt. Egy csésze teányi idő.
Ismétlés, házi feladat, kérdezz-felelek, új anyag, nyelvtan, ismétlés, szócsata. Mostanában már csak azt vesszük észre, hogy 9.30 van.
A következő óra anyaga a Piroska és a farkas, de most teljesen másképp foglalkozunk a mesével. Ismerik az összes igét, a ragozásaikat (I.II.III.alakját az igéknek), a főneveket, a főnevek többes számát, a melléknevek fokozását..és még sorolhatnám, hogy hányféle szempontból elemeztük ki ezt a három oldalas mesét.
Látnotok kellene, ahogy egymással vetekednek, hogy ki válaszoljon, ki fordítson…mindig megnevettetnek…azt gondolom, sokkal többet kapok tőlük, mint amennyit én adhatok nekik.
A világon az egyik legjobb dolog idősebbeket tanítani, mert nagyon hálásak, szeretetre méltóak. Nagyon megható tud lenni. El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok a csoportom tagjaira.

Rengeteget segít! Gyakorolhatok általuk, velük fejlődöm, és nem felejtem el, amit már megtanultam.
Mindenben. Nem sietnek sehova, nincs veszíteni valójuk, nincs félelem, nincs görcs, csakis kizárólag lelkes szórakozás és közös együttlét. Lelkesek, frissek, vidámak, okosak, szomjasak a tudásra, lelkiismeretesek és nagyon bátrak.
Határozottan igen!Az agysejtjeinket nagyon megmozgatja, frissen tartja. Minden nap csak a pozitív eredményt látom, hallom, kapom. Néha nyelvet tanulni egyszerűbb, mint egy mobiltelefon kezelését megtanulni.
Igen, nagyon sok sikerélményünk van. Az egyik nyelvtanulóm (60 éves) épp munkát keres Amerikában! 15 évvel ezelőtt dolgozott kint 1 évet, és úgy döntött nem késő visszamenni, és van annyira jó karban, hogy képes megállni a helyét. Én pedig reálisan, két lábon állva a talajon támogatom, megbeszéljük a terveit.
Egy másik tanítvány sms-t írt az unokájának születésnapjára. Nem hittek a szemüknek, a döbbenettől! Hozzáteszem én sem.
Megint egy másik lelkes tanítvány látogatni volt Liverpoolban a gyermekét és az unokáját. Teljesen más szemmel nézte az embereket, városokat, feliratokat a boltokban. Mindig mondja nekem, hogy képzeljem, emlékezett arra, hogy erről beszéltünk az órán, és hogy azokat az ételeket kóstolta meg, amiről meséltem, meg hogy szófoszlányokból következtetett arra, amit mellette beszéltek. Aranyos ugye?
Arra is volt példa, amikor azt a visszajelzést kaptam, hogy de jó volt, hogy nem ijedt meg a turistáktól, mert nekik köszönni, mosolyogtak és visszaköszöntek. Volt, aki patikába, vagy postára képes volt elirányítani egy külföldi látogatót. Persze nem folyékonyan, de sikerült.
Olyan sokszor elérzékenyülök, ahogy tanulnak, és hogy minden alkalommal megcsinálják a házi feladatot. Nevetünk a rossz kiejtésen, vagy a szó jelentésén, vagy épp azon, hogy te jó ég, még ezt is jelenti ez a szó, és feldúlva kérdezik, hát ennek mennyi jelentése van még? Teljesen ráhangolódnak az órákra. Nekem nem kell ennél több siker!
Szólj hozzá!
Te mit gondolsz erről? Írd le a véleményed!