A valódi, élő angol nyelv

Gyere velem! Elviszlek New Yorkba!

Rövid sztorikon keresztül megmutatom, miben különbözik a nyelvkönyvek angolja és a valódi, élő, beszélt angol!

Elmesélem neked nyelvi megaláztatásaim történetét egy kis városnézéssel kombinálva, a végére egy sztorival, amikorra a beolvadás tökéletes lett. Mindezt persze hasznos nyelvi tanulságokkal.

Első hétvégém New Yorkban: irány a város! Valahol a 34. utca tájékán láttam, hogy egy üzletben tolonganak az emberek, gondoltam, ott valami jó lehet. Bementem.

Még kintről láttam, hogy az ajtó mellett áll egy srác. Emlékszem, még meg is jegyeztem magamban, hogy milyen hihetetlenül jól néz ki. Ahogy beléptem, egyenesen odafordul hozzám, és megszólal: “Hi! How are you?” Megálltam, rábámultam. Talán a szám is tátva maradt, nem vagyok biztos benne. Vadul kutattam az emlékezetemben: honnan ismerjük egymást, hogy így érdeklődik a hogylétem felől? Ma vagyok először Manhattan-ben!

Később, valahol az ötödik üzlet tájékán jöttem rá, hogy itt ez a köszönés: hi-how’r'you, így, egyben, kijelentő módban.

Állok a sorban a New York-i főposta hatalmas épületében, bélyeg kéne a képeslapjaimra, amit az otthoniaknak szántam, hadd csodálkozzanak. Akkoriban még nagy dolog volt New Yorkba utazni. Persze, sorbanállás közben százszor is megfogalmaztam magamban, hogyan fogok bélyeget kérni. Kétségbeesetten próbáltam visszahívni a postai párbeszédet a kurzuskönyvemből. Aztán hirtelen én jövök, de még mindig nincs kész szövegem.

Viszont volt egy varázsmondatom, azt bevetettem: “hi-how’r'you”. A golyóálló üvegablak mögött ülő úriember ugyanezzel visszaválaszol, nyúl a képeslapjaim felé, és megkérdezi: “You wanna send those?” Na, ennek megörültem, mert erre volt kész válaszom: “Yes!” Na, ez volt az a pont, amikortól már sosem próbáltam a nyelvkönyveim szituációira visszaemlékezni. Minek? Úgysem úgy fog történni, ahogy leírták. A valódi párbeszédeket nem könyvből tanulja az ember.

Láttam, hogy nagy, vastag, több száz oldalas színes divatlapokat lehetett kapni anno az újságárusoknál szinte ingyen. 3 kiló is lehetett, és mindez másfél dolcsiért! A hülyének is megéri, nem? De tanulva a postai élményeimből, lassan, óvatosan közelítettem meg az újságárust. Be akartam olvadni, ezért megfigyelési üzemmódba kapcsoltam.

Gondoltam, nézelődök a boltban, és ellesem, mit mondanak a betérő vevők. Jött egy ember, felkapott egy újságot, az árus kezébe nyomott egy bankjegyet és elment. Aztán még egy, és aztán még négy. A rutin ugyanez volt. Senki sem közölte, mit szeretne. Csak a szokásos hi-how’r'you mondatot cserélték ki. Aztán nagy elhatározással felvettem a legvastagabb színes lapot, odafordultam, megkérdeztem, “How much?”, ő azt mondta “One-fifty”. Odaadtam, fellélegeztem, és kiiszkoltam. Én voltam az egyetlen (lúzer?), aki elköszönt kifelé. De tudhattam volna. Az élet nyelve sosem bonyolult.

Máig a Starbucks sajttortája az etalon számomra, így rendszeresen bejártam oda habzsolni. Egy nap sikerült egy teljes asztalt megszereznem magamnak! Nagy szerencse! Ülök, egy új könyvet olvasok, sajttortát majszolok – maga a paradicsom! -, mire valaki odajön hozzám, megáll előttem, és megkérdezi: “Can I?”

Addigra már volt annyi tapasztalatom, hogy valószínűleg nem táncra kér fel, de esküszöm, gőzöm nem volt arról, mit akar tőlem. Észrevehette, mert – a gyengébbek kedvéért – rámutatott utána az asztalomnál álló másik székre. No, igen. Nem kell túlbonyolítani, ha meg akarod kérdezni, leülhetsz-e valahova. Az anyanyelvi beszélők sem teszik.

A kedvenc könyvesboltom egész New Yorkban a World Trade Centerben lévő Borders volt. Korán nyitott (vagy tán sosem zárt be?), és reggeli után gyakran ugrottam be egy kis olvasgatásra. Mindig elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy ha szeptember 11-én New Yorkban vagyok, jó esélye van, hogy ott lettem volna épp.

A program ugyanaz volt minden alkalommal: választottam egy érdekes könyvet, leültem a padlószőnyegre a sorok között, háttal egy polcnak, és egy óráig nem érdekelt, mi történik épp körülöttem. De egyszer csak valaki leguggolt hozzám.

Felnézek, rám mosolyog: “Good one?” Válaszolok, mosollyal: “Yeah, not bad”. Újabb mosoly tőle: “Enjoy.” Én, mosoly: “Thanks.”

Mindez csak azért, mert valakinek pont arról a polcról kellett könyv, ahol én ültem. Udvariatlanság lett volna nem szólni hozzám, így hát váltottunk pár szót. Small talk. Nem ismerkedni akarnak, nem érdekli őket az élettörténeted, csak így jelzik: tudomásul vettem, hogy itt vagy, és te is emberi lény vagy. Egyszerű, jóleső udvariasság.

Várok az F metróra a Times Square-nél, már 2002-ben. Odajön hozzám egy pár. Messziről lerí, nem idevalósiak, nem is kellene a középnyugati akcentus, hogy megmondjam. Szemkontaktust keresnek ugyanis, ez pedig a New York-i metróban kerülendő. Kérdezik: hogy juthatnának el a World Trade Centerhez? Egy pillanatig gondolkodóba estem, mert 9/11 után ott akkor még nem állt meg a metró. De a válasz kész volt két másodpercen belül.

“Trains don’ stop there. Take the R to City Hall. It’s ’bout a block. West. You c’n walk.” Megköszönik, elmennek. Én pedig, emlékszem, meglepődtem, és azt gondoltam: na, mehetek haza! A beolvadás tökéletes. Pont úgy beszélek, ahogy ők. Ki tudja? Talán már nem is menne egész mondatokban…

Kíváncsi vagy, hogyan beszélnek a való életben?

 (Angol Plusz Webshop, új ablakban nyílik meg)

Szólj hozzá!

Te mit javasolsz ebben a témában más angoltanulók számára?
Neked mi vált be?

Válasz elvetése

Név

E-mail

Hozzászólás

A mezők kitöltése kötelező. Az e-mail címed nem fog látszódni.

CAPTCHA Kód *